A „Z-füzetek” sorozatban, 2003-ban megjelent „Eltáncolt nyár” hatvannégy lírai költeményt tartalmaz. A terjesztő – a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság – a következőkkel ajánlotta:
Vecsey Kiss Mária: Eltáncolt nyár
'Kis túlzással azt is mondhatnánk, „régi költő” jelentkezik a 21. század elején, olyan poéta, aki nem kortársaihoz, hanem a száz évvel ezelőtti első Nyugat-nemzedék tagjaihoz áll közel, legközelebb talán Tóth Árpádhoz. Hagyományos témái - a természet, a szerelem, a létezés végső kérdései – rezignált hangulatú, a belenyugvás derűjét árasztó, jambikus lejtésű, kifinomult stílusú, veretes formájú költeményekben jelennek meg. Szenzibilitás és fölidéző hatású képiség, hajszálpontos ábrázolás és választékos stílus jellemzi verseit, amelyek a meglátott szépségek hű másolatai. Érett és csiszolt líra ez, csakugyan a Nyugat-hagyomány folytatása – főképp a természet- és tájversekben (A pillanat töredéke; Illúzió; Nyárvég; Havazik stb.). Impresszionista látványelemekből bontja ki a költőnő leheletfinom természeti képeit, azaz a maga lelkének lenyomatait. Vecsey Kiss Máriának nincsenek nagy ambíciói, nem akarja a világmindenség kérdéseit versbe szőni, erről vall a kötet mottóversében (Előszóra) is. Csak az évszakokról (a Kis tüzek című fejezetben), az érzelmekről (a Sikolts szívemben), az elmúlásról (az Innen, s túl darabjaiban) sző finom képeket, áttetsző, fátyolos darabokat, miközben vissza-visszautal költőelődeire, pl. Csokonaira vagy Pilinszky Jánosra. A hagyományos irályú, klasszicizáló formakultúrájú, elégikus-melankolikus tónusú, szép versek kedvelőinek való kis kötet.”
Vecsey Kiss Mária
Illúzió
Illatos réteken járok,
kezemhez érnek nyurga virágok,
talpamat fű szúrja, nem bánom,
ruhám sincs, nem baj, nem fázom.
Fejem a fénybe emelem,
nyári szél gomolyog velem,
fölkap a virágok fölé,
bólogató, hűs fák köré.
Sóhajtásom bodorodó felhő,
madárhangját küldi felém az erdő,
fülembe suttogva beszél,
lágyan simogat a szél,
megforgat, szétszór a légbe,
és elúszik velem az égbe…
....
Vecsey Kiss Mária
Kis tüzek
Kis tüzek égtek a nyárban.
Sarkukba kuporodtam hűvös éjszakán.
Röpke szikrák pirosában
a szívem is megperzselődött parazsán.
Ám utolsó öleléssel
a nyár ellobbant, s ahogy az ősz érkezett
- fájó, nyirkos érintéssel -,
forró lázat csiholt kis tüzeim felett.
....
Vecsey Kiss Mária
Innen, s túl
Meghallod-e már azt a hangot:
évre az év hogyan fordul;
ahogy lebeg a nagy vízen át
fényre az árny mint csikordul?
Tudod-e már, milyen a zajban
a csönd sóhaját hallani?
Tudsz-e már magadból valamit
magadnak is megvallani?
Érzed-e már az alkony szagát
elomolva a rét fölött?
Egy madár szárnya-suhogását
– az imént még itt röpködött?
Bíborkárpit az éjszakában
meglátod-e merről hasad?
Ha Isten lenéz a nagy égből,
megsejted-e benne magad?
Féled-e még, ha zörög a zár,
ha a kilincs megcsikordul,
s lebegve száll a nagy vízen át
árnyba a fény, ahogy fordul?
